2. Az utolsó vacsora

Éles, ritmikus kopogás visszhangzott a folyosón, mint holmi bizarr fából faragott szív egy üres fa testben. A lány tudta, hogy itt az idő a vacsorához. A kopogás pedig egy olcsó magassarkú szapora lépteit jelentették. Ő  nekidőlt a ajtónak és továbbra is a gyertya fényébe révedve várta, hogy a kopogás hirtelen félbe szakadjon, épp az ajtaja előtt. A dörömbölés megrázta a laza ajtót és vele együtt a mellette kuporgó lányt is.
- Annamoly! Asztalhoz! Ne kelljen szólnom többször! - Újabb dörömbölés, a lány számára percek teltek el egy-egy ajtóra mért ütés között, annyira belemerengett az apró lángba, szinte lelassul körülötte az idő.
- Mi lesz már? Azonnal nyisd ki, vagy egy hétig te takarítod a folyosókat! - hangzottak a fenyegető szavak ugyan abból a rikácsoló vékonyka torokból, minek köszörültére minden itt lakó össze rezzent. Csak Annamoly nem, és ez nagyon bosszantotta a hang tulajdonosát, Marlen asszonyságot. Ő volt ennek a helynek, a Red Raven Moon Magán Gimnáziumnak a leány-felelőse. Sokan utálták, de még többen féltek tőle. Kegyetlen tudott lenni, akár apróságok miatt is, de ha engedetlenséget látott, az magát a poklot vonta maga után. Büntetések sorozatát. Annamoly még sosem engedelmeskedett neki, sőt sokszor direkt cukkolta az asszonyságot "pimaszságával".
- Háromig számolok... Egy ...
Annamoly nagyot sóhajtott, felállt és kinyitotta az ajtót. A kinti lerobban folyosón neon fények égtek, volt amelyik már csak villódzott. A fakó fehéres fényben kirajzolódott a lány karcsú, fejlődőfélben lévő alakja, vékony arca, hosszú fekete, fénytelen haja. Ujjatlan fekete blúzt viselt, amit nem tűrt be a combközép fölé érő, szemérmetlenül rövid, sötét zöld, szoknyába. bokától combközépig érő fekete harisnyát viselt, és soha nem hordott semmilyen lábbelit sem. Ennek ellenére a talpa nagyon érzékeny volt. Szemei ametiszt színűek voltak, de nem csillantak meg a fényben. És ami a legszembetűnőbb: Annamolynak nem volt árnyéka.
Felnézett a magas de nádszál vékony asszonyra, kinek ráncai szeme sarkából egészen dekoltázsáig szaladtak, szemöldöke lehelet vékony volt, szempillái hosszúak bozontosak és szurok feketék voltak. Halovány lila szemfesték és sötét vörös rúzs díszítette arcát. Haját feszes kontyban hordta, de megannyi tincs szanaszét állt, klasszikus boszorkány külsőt adva neki. Régimódi, hosszú ruhákat viselt, ósdiak és divatja múltak voltak, és mindegyik legalább fele annyi idős volt mint ő maga. Ami sokat jelentett, hisz Marlen asszonyság valódi koráról legendák keringtek a lányok, de még a tanárok között is. Volt aki több száz évesnek mondta...
- Mi tartott ennyi ideig, te mihaszna? - Visította az asszony dühtől megduzzadt arccal. Annamoly sokáig nem válaszolt, élvezte ahogy Marlen asszonyban felfelé csúszik a higanyszál, majd végül csak annyit mondott:
- Meditáltam.
- Nos, ez némileg bocsánatos, de tudod jól hogy a meditációt legkésőbb este hét óráig be kell fejezni!
- Semmi értelme ha korlátok közé szorítjuk utazásunkat a végtelen tudatban ... asszonyom. - nyomta meg az utolsó szót direkt mód érzékeltetve a megjátszott tiszteletet.
- Arcátlan kölyök! - Marlen asszony megragadta Annamoly fénytelen, derékig érő, éjjfekete haját és annál fogva a folyosóra rántotta a fiatal lányt. Az négykézlábra esett, de hosszú pillanatokig nem mozdult. Agyába megszámlálhatatlan halálnem végig szaladt, amiben szívesen részesítené a lány-felelőst, de nyugodt maradt. Lassan felállt, és leporolta rövid sötét zöld kocka mintás szoknyáját s csak ekkor vette észre hogy térdén a leheletvékony fekete harisnya széthasadt. Hátra dobta, a dulakodás ellenére is rendezett haját, és Marlen szemébe nézett.
- Eljön az a nap amikor meg fogja bánni hogy így bánt velem...
- Háh, a kis optimista! - szakította félbe az asszonyság visítva - Azt szeretném én látni, te is tudod hogy innen még egy lány se távozott élve, nem hogy vissza is jött volna! - A halál fenyegető jövőképe minden itt élő lány álmában kísértett, és sokan siettették is. Mindenki tudta mi vár itt rájuk, de próbálkoztak, nem tehettek mást. Nehéz lenne elmagyarázni mit jelentett itt, a Red Raven Moon-ban a halál. De a lányok számára a gondolat már szinte mindennapi volt. És eddig ez így is ment végbe, aki elvégezte éveit, mind elhalálozott a vizsgán. Annamoly számára ez nem hatott félelmetesen, sőt inkább kihívást látott benne. Valahol érezte hogy ő más. De ez nem optimizmus volt. Úgy gondolta, ki pozitív dolgokból meríti az erejét az csak pozitív dolgokat képes tenni, de aki meg akarja magát védeni, jobb ha felvértezi magát a sötétség és elkeseredettség negatív energiáival. Azt fegyverként használja a gyengébbek ellen. Főleg egy ilyen helyen, ahol a halál gondolatával kellett élniük minden percben. Annamoly egy Teremtő volt, legalább is azt állították. Ez a feltevés leginkább abban mutatkozott meg hogy felvételt nyert ide, akarata ellenére. Hat éves korában itt ébredt fel, emlékek nélkül, és kénytelen volt megismernie sötét jövőjét, és az előtte álló kínkeserves évek valóját.
A lány végül sarkon fordult és elindult az étkező felé. Útja alatt a színtelen, ősrégi szakadozott festményekkel tarkított folyosókon haladt el, amiket már jól ismert. Minden festmény egy fabula volt, már amennyi megmaradt belőle, s mind arra tanított, hogy készüljön a halálra. Sok fiatal lány és kisasszony őrült meg e falak között, és vetett véget a várakozásnak. A gimnázium dolgozói pedig szigorú parancsba kapták hogy ezen esetek nyomait semmi esetre se takarítsák el. A gimnázium dolgozói. Azok a kísértetek akiket e néven emlegettek sosem mutatkoztak a lányok előtt. Annamoly befordult egy oldal folyosóra aminek a sarkát holmi karmos bestia tépázta meg, s a falán fekete, alvadt, több éves vérnyomok "díszítették". A folyosón minden szoba ajtaja nyitva volt, és Marlen asszony savanyú parfümjének szaga áradt mindenhonnan, azt sugallva hogy a leány-felelős ezen a folyosón már elvégezte kutató munkáját, rejtett tárgyak és rituálék nyomait keresve. Ez a folyosó kivezetett az épület nagy termébe, ahonnan oldalt két széles lépcső vezetett le a földszintre, és egy középütt, felfelé a felsőbb évesek lakrészébe. A felfelé vezető lépcső egyúttal egy másik épülettel kötötte össze az előcsarnokot, és fölötte egy magas rózsa ablak magasodott. Rajta megfeketedett, színes üveg darabokból egy vörös hajú karcsú, emberszerű, mégsem evilági lény tekeredett saját groteszk teste körül, feje gyíkszerű volt, bőre fakó és sima, hosszú farkát a lábaira csavarta, háromujjú mancsaival kebleit takarta. Annamoly mint mindig, most is megállt egy kicsit tanulmányozni az alakot, amit Red Raven-el, egy madár-hüllő-ember szerű lénnyel azonosítottak, aki a holdról érkezett, ... állítólag tanítani az arra érdemeseket. A lány tovább indult és azon törte a fejét vajon miért idegenkednek a tanárok, nevelők és mesterek az iskola létrejötte körüli legendák magyarázatától. Titokzatos, sötét és talányos. Sok a "miért". Le indult a földszintre majd balra be fordult a lépcső alatti egyik folyosóba. Ott egyenesen a félig nyitott, kétszárnyú hatalmas tölgy ajtó felé vette az irányt, gondolkodás nélkül belépett rajta, és körbe tekintés nélkül  a megszokott helyére ment, azt ajtóval ellentétesen, a legtávolabbi asztalhoz. Útközben nem vette szemügyre a már 10 éve jól megismert helyiséget, és annak robosztus, dísztelen részleteit. A terem tele volt kis négyzet alakú asztalokkal, amikhez nyolc szék társult. Nem volt rend az asztalok elrendezésében és elmozdítani sem lehetett őket. Ennek lélektani oka lehet, gondolta Annamoly. A teremben már ott volt mindenki rajta kívül, köztük sokukon látszott a kétségbe estét, a reménytelenség, vagy az idegbaj jeleni. Szánalmasnak tartotta a legtöbbet. Hogy lehetnek ezek is Teremtők, nem mintha magát nagyra tartotta volna, de mindenképpen többre mint nagyrészüket. A lány az asztalra meredt, szélesre tárta akaratának spektrumát és egy-két szívdobbanással megszőtte a parancsait az anyagi világnak és máris kedvenc evőeszközei csillogtak előtte az asztalon. A lányok közül sokan a szoba végében lévő tárolóból hozták az evőeszközöket, de voltak páran, Annamolyhoz hasonlóan, akik képesek voltak már az ilyen alapvető teremtésekre. Egy lány volt csak aki mindannyiukat felül múlta. Ő volt Rose, Annamoly egyetlen barátja. De sajnos az előző tanév őszi szemeszterében egy megőrült évfolyamtársuk elméje teljes káoszba fordult és véletlenszerűen alkotta a manifesztációkat. Aznap akik ott voltak mind megsérültek, és nyolcan meg is haltak, köztük a tanár is. A teremtett dolgok volt hogy egyik-másik diák testében materializálódtak, szétfeszítve a testüket és azonnal a halálba taszítva őket. A felelős tanár, Lord Gerard például egy tizenkét húros, gránit hegedűvel a fejében esett össze. Volt voszont aki egyszerűen eltűnt. Az eltűntek között volt Rose is. Annamolyt lesújtotta a hír, de a gyászból felgyülemlett negatív energiát mind a mai napig gondosan elrejtette a szívében. Valamint tudta hogy ennek így kellett történnie. A terem azóta metafizikai veszélyzónának lett kikiáltva, mert egy ilyen paradoxon után még véletlenszerűen történhetnek manifesztációk, amik veszélyt jelentenének ezért zárva tartják.
A tanulók, még végzős éveikben sem képesek olyan bonyolult dolgokat teremteni mint elkészített ételek, ezért ezt normális szakácsok készítik és hozzák be az étkezésekre. Meg is jelentek az aznapi menüvel a felszolgálók és elkezdték kiosztogatni személyenként az adagokat. A menüben ritka volt a hús, nagyjából hetente egyszer, ennek is megvoltak az okai és Annamoly sokat gondolkodott ezen, s a miértjein. De nem tartotta olyan fontosnak az itteni élet temérdek miértje között, amire szerinte csak ő kereste a válaszokat. Ma is csupa párolt, főzött zöldségek, mártások és köret, némi kenyérrel, vagy választható pékárúval. A lány neki is kezdett, hamar túl akart lenni a vegyes érzésű tekintetek ostromán, ami minden étkezéskor éte itt. Szinte senki sem kedvelte őt, és néhányan talán még féltek is tőle. Ennek valamelyest örült is. De a tanárok semlegesek voltak és volt egy tanár aki talán kedvelte is a "titkolt tehetséget". Ő Hvítt* gróf volt, kinek a neve izlandiul azt jelentette hogy fehér. Ez a tanár egy kortalan, 30 évesnek tűnő ember volt, vagy legalább is valami olyasféle lény. Itt a Red Rave Moon-ban nem lehetett kijelenteni bárkire is hogy ember. Nehéz volna ezt megmagyarázni miért, de talán érthető. Megjegyzendő hogy itt a tanárok nem Teremtők, hanem beavatott pszichológusok, médiumok, sámánok vagy táltosok. Egyikőjük sem képes a teremtésre, de holmi módszertani rendszerekkel képesek a rávezetésre, és elég nyílt az elméjük hozzá, hogy ráhangolódjanak a diákok szív húrjaira. Három mester van csupán, akik rég elvégezték az iskolát, és azok mind férfiak. Valamiért a fiúk között ritka a halálos vizsga, valamint szigorúan el vannak zárva a lányoktól. Itt is egy miért, de Annamoly ezen már nem gondolkodott, inkább nekilátott a vacsorának. A sok miért is egy olyan dolog, ami zavarodottá teszi itt az embert, kérdezni ugyan szabad, de válaszolni nem kötelesek a tanárok. Sőt van mikor tényleg nem is tudnak választ adni.
Annamoly tányérján alig maradt még pár falat amikor olyan történt ami eddig még soha. Egy lány az alsó évfolyamból ballagott oda az asztalához. A lány gyanakodva méregette a jövevényt, aki egy papírost szorongatott s szinte már összegyűrte mikor elég közel ért az asztalhoz. Megállt és egy darabig habozott. Annamoly pedig a nevét próbálta felidézni. Talán Henrietta?
Az alsóbb éve végül az asztalra dobta, a már galacsinná gyűrt papírost és elszaladt, egyenesen ki az étkezőből. Annamoly körbenézett és szinte mindenki hol őt, hol a kis galacsint nézte. Végül a a pírért nyúlt és ráérősen elkezdte széthajtogatni. Sokan nem bírták a feszültséget és ott hagyva csapot-papot inkább elindultak a háló körletek felé. A lány végül kisimította a papírt de amit rajta olvasott az először megijesztette, majd elöntötte a düh. A szedet-vetett kis papíron ismerős kézírás - vagy csak annak utánzata, mert Annamoly erre is gondolt - volt, ezzel a szöveggel:

"Találkozzunk
ma éjfélkor
a Red Raven
rózsaablak alatt!

Rose"

Folytatása következik

(*ejtsd: Kvi)

1. Sötétség

- A fény elvakít. - mondta elhalló hangon a lány a sötét szoba közepén árválkodó gyertya sárga lángjának, de az csak tovább ropta kaotikus táncát, az árnyékok sötét függönyei közt. Fiatal volt, és úgy hitték tudatlan. De ő sokat tudott, de nem osztotta meg bárkivel ezt a kincset. Bár az hogy tudott, hogy tudás, tán helytelen szó. Az hogy érzés, hogy érezte amit birtokolt, jobb szó lenne erre, amivel már azóta viaskodott, hogy felfogta önmagát. A száraz, szálkás fa padló, már kidörzsölte meztelen talpát, ahogy ott guggolt a gyertyától úgy négy lépésnyire. Négy, gondolta. A japán kultúrában a halál száma, és ő négy lépésre volt a fénytől. Milyen bizarr gondolat. De nem mozdult, taszította a fény és a meleg. Szerette a sötétet, és a hűvös perceket amiket árván töltött a végtelennek hitt feketeségbe. Ha több fényt engedett volna meg, szeme elé tárultak volna határai, amik a kis szoba falait jelentették. A lány sokat mélázott, merengett egy gyertya társaságában. A gondolatok tisztábbak a sötétben, vagy csupán egy pontra összpontosítva. Úgy gondolta, az ember - már ha ő ember volt egyáltalán - mindig afelé megy, törekszik ami előtte van. Neki most még csak a gyertya volt a támpont, amit fura mód inkább elkerült, mintsem közel kerüljön hozzá. Tudta, hogy ez csak álca, egy illúzió, amit magának kreált, amíg elég erőt nem gyűjt. Elég erőt, hogy gondolatai célokká váljanak és céljai tetteket sarkaljanak. Eljön majd az idő mikor végleg elhagyja e sötét szobát és szemét az igazság fényéhez szoktatja majd, míg tisztán nem fog látni...

Folytatása következik

Nem megismerhető

Blogot indítok, hogy vezethessem kutatásomat az igazság felé, és hogy ezt mások is követhessék és okuljanak belőle. Nehéz a feladat, de neki vágok. Egy elátkozott végtelen börtön rabjaként a célom a válasz, s a válasz szülte eszköz az igazság zárjainak feltöréséhez!

Kik fogva tartanak és önző mód rejtegetik az igazságot, meg fognak lakolni!