- A fény elvakít. - mondta elhalló hangon a lány a sötét szoba közepén árválkodó gyertya sárga lángjának, de az csak tovább ropta kaotikus táncát, az árnyékok sötét függönyei közt. Fiatal volt, és úgy hitték tudatlan. De ő sokat tudott, de nem osztotta meg bárkivel ezt a kincset. Bár az hogy tudott, hogy tudás, tán helytelen szó. Az hogy érzés, hogy érezte amit birtokolt, jobb szó lenne erre, amivel már azóta viaskodott, hogy felfogta önmagát. A száraz, szálkás fa padló, már kidörzsölte meztelen talpát, ahogy ott guggolt a gyertyától úgy négy lépésnyire. Négy, gondolta. A japán kultúrában a halál száma, és ő négy lépésre volt a fénytől. Milyen bizarr gondolat. De nem mozdult, taszította a fény és a meleg. Szerette a sötétet, és a hűvös perceket amiket árván töltött a végtelennek hitt feketeségbe. Ha több fényt engedett volna meg, szeme elé tárultak volna határai, amik a kis szoba falait jelentették. A lány sokat mélázott, merengett egy gyertya társaságában. A gondolatok tisztábbak a sötétben, vagy csupán egy pontra összpontosítva. Úgy gondolta, az ember - már ha ő ember volt egyáltalán - mindig afelé megy, törekszik ami előtte van. Neki most még csak a gyertya volt a támpont, amit fura mód inkább elkerült, mintsem közel kerüljön hozzá. Tudta, hogy ez csak álca, egy illúzió, amit magának kreált, amíg elég erőt nem gyűjt. Elég erőt, hogy gondolatai célokká váljanak és céljai tetteket sarkaljanak. Eljön majd az idő mikor végleg elhagyja e sötét szobát és szemét az igazság fényéhez szoktatja majd, míg tisztán nem fog látni...
Folytatása következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése